"Így értette Andris a nap fényétől melegített sok-sok testvérnek, bokornak, pataknak, oroszlánnak vagy fecskének a nyelvét, nem úgy, mint a felnőttek, akik csak egymás szavát értik, s azt se nagyon.

Még azzal a fénnyel is tudott már beszélgetni Andris ebben az időben, ami esténként a másik szobából beszűrődött, s végignyúlt az ajtótól a dívány sarkáig, ahol a cintányéros mackó ült. Kedves, nagyon kedves fényecske volt ez... talán emlékezni fog reá Andris akkor is, ha majd felnőtt lesz ő is. Talán megtalálja ennek a fénykének a mását itt-ott a nap és a hold sugarában és idegen lámpák világában."

"- Mondjátok... hová tűnnek el a legkisebb Percek... azok a szárnyasok?

- Bennetek maradnak mind... - mondta Kököjszi, s Bobojsza is bólintott, míg a kormányrudat igazgatta, és pici pipáját áttette a jobb zápfogáról a balra. -- Bizony nem vész el egyetlen egy sem. Minden pillanatod benned marad, Andris, és majd felnősz akkorára, mint Apja, s neked is kisfiad lesz, és nem is veszed észre, hogy átadod neki mind, a legkisebb perceidet is. Úgy, ahogy Apád átadja neked a perceket, melyek rajta keresztülrohantak. Azért kell nagyon vigyázni a legpicikébb pillanatra is. Mert megmarad az! Házakat építenek az emberek, gépeket, templomot, asztalt csinálnak és széket, és azokban is mind benne vannak a percek. Szobrokat faragnak, és képeket festenek, s elcsípik a muzsikát, ami alászáll a csillagokból, mind, mind azért, hogy azt a betyár időt ne hagyják elfutni, jól ideköthessék, és egymásnak átadhassák. A mese is, látod, arra jó, hogy megkötözi a röpülő pillanatokat. De csitt, itthon vagyunk... - s már ott feküdt Andris a szobájában, az ágyában, és tiktakolt a kis óra a falon, járt az ingája, bólogatott a fészek fölött a piros csőrű, sárga tollú madár. Tiktak, tiktak - hallgatta Andris, hallgatta, hallgatta, és aludt már, mikor a törpék elrobogtak.

Tiktak - az órák alszanak,

tiktak - lélegzenek...

Az inga hintát álmodik,

föléje kék eget.

Tiktak. A szú is perceget,

a föld is körbejár.

Méri a másodperceket

a vén Időkirály.

A vekker álma nyugtalan.

Reggelre sírni fog.

Te ébredj mégis boldogan,

hogy napsugár ragyog.

S ezen a reggelen sokáig állott Andris a kis óra előtt, és nézte, amint bólogat a piros csőrű, sárga tollú madár a fészek fölött, tiktak, tiktak, tiktak..."

"- Hogy hívják ezt a szigetet?

Kököjszi felelt igen komolyan:

- Ez itt az Emlékezés szigete. Ide jössz el majd, ha nagy leszel, mindig ide jössz, ha bajok érnek a világban. Ha megbántanak... ha megütnek... ha nem érted, amit beszélnek... s ha nem értik, amit te beszélsz... akkor ide jössz a szigetre, jól vigyázz rá.

- S ti? Velem jösztök?

Bobojsza felemelte az ujját.

- Ezt majd megtudod.

Pihentek egy keveset, s Bobojsza az égre nézett aztán.

- Menjünk, későre jár.

Eloldották a hajót, és mentek most már toronyiránt hazafelé.

Andris visszanézett... Állott a kis sziget a nagy óceán kellős közepén: hát ez az ő szigete, az Emlékezés szigete.

(...)

Itt minden volt, itt minden mult,

itt minden visszavár.

Itt régi nap nem alkonyult,

és nem lett ősz a nyár.

A pillanat itt megmarad,

hát adjatok kezet,

a kis sziget mindig szabad,

csak emlékezzetek.

Így telt el ez a születésnap, s reggel, mikor felébredt Andris, jóformán nem tudta, hogy ő most szomorú-e vagy vidám... De aztán jött Apja.

- Fiú, a hasadra süt a nap! - s mosolygott Andris.

- Nemsokára bajuszod nő - mondta Anyja, és már nevetett Andris, s megsimogatta az orra alatt a helyet, ahová majd bajusz nő."