A zarándoklat

"Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét - mondta egy idő után -, van egy rövid nyugodt időszakunk. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Elkezdünk kegyetlenkedni a körülöttünk élőkkel, és végül ezt a kegyetlenséget önmagunk ellen fordítjuk. Megjelennek a betegségek és a pszichózis. Amit el akartunk kerülni a harcban - a csalódást és a vereséget -, az lesz gyávaságunk kegyetlen hagyatéka. És ezért egy szép napon halott és elfojtott álmaink elnehezítik a levegőt, hogy alig tudunk lélegezni, és elkezdjük kívánni a halált, a halált, amely megszabadít bizonyosságainktól, elfoglaltságainktól és azoktól a rettenetes, békés vasárnap délutánoktól. (...)

- Az egyetlen módja, hogy megmentsük álmainkat, az, ha nagylelkűek vagyunk önmagunkhoz. Az önbüntetés bármely kísérletét - akármilyen kifinomult legyen is - rigorózusan kell kezelni. Hogy tudjuk, mikor legyünk kegyetlenek önmagunkkal, a lelki fájdalom bármely próbálkozását - legyen az vétek, lelkiismeret-furdalás, határozatlanság, gyávaság - fizikai fájdalommá transzformálva megtudjuk a rosszat, amelyet nekünk okozhat."

"Könyörülj azokon, akik félnek megfogni a tollat, az ecsetet, a szerszámot, mert azt hiszik, hogy valaki már jobbat csinált, mint ők, és méltatlannak érzik magukat rá, hogy belépjenek a Művészet szentélyébe. És könyörülj méginkább azokon, akik megragadják a tollat, ecsetet, a hangszert és a szerszámot, és az inspirációt jelentéktelenné zsugorítják, mert úgy érzik, jobbak másoknál. Ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: "Semmi sem titokzatos, mert minden megmutatkozik, és semmi sincs rejtve, mert minden feltáratik."

Könyörülj azokon, akik esznek, és isznak, és jóllaknak, de jóllakottságukban boldogtalanok és magányosak. (...)

Könyörülj azokon, akik a Szerelem selyemlasszójának fogságába esnek, és valaki urának képzelik magukat, és féltékenyek és méreggel ölik meg magukat, és gyötrődnek, mert nem képesek meglátni, hogy a szerelem változik, ahogy a szél is és minden dolog. És könyörülj még inkább azokon, akik meghalnak, mert félnek szeretni, mert egy Felsőbb Szeretet nevében elvetik a szerelmet, amelyet nem ismernek, mert nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: "aki iszik ebből a vízből, soha többé nem szomjazik".

Könyörülj azokon, akik nem látnak senkit önmagukon kívül, és akik számára mások csupán távoli, színes díszletek, amikor limuzinjaikon végighajtanak az utcán, és akik bezárkóznak légkondicionált irodáikban a legfelső emeleteken, és csöndben szenvednek a hatalom magányosságától. És könyörülj méginkább azokon, akik mindennel bőkezűen bánnak, akik jótékonykodnak, és akik a rosszat csak a szeretettel akarják legyőzni, mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: "akinek nincs kardja, az eladja a köpenyét, és vesz egyet."

Könyörülj rajtunk, Uram, akik keressük és merészeljük kivonni kardunkat, amelyet megígértél, és hogy szent és bűnös nép vagyunk, szétszórva a Földön. Mert nem ismerjük fel magunkat sem, és gyakran azt hisszük, hogy fel vagyunk öltözve, pedig meztelenek vagyunk, azt hisszük, hogy gazságot követünk el, pedig valójában megmentünk valakit."

"-Annyira elvakított, hogy megtaláld a kardodat, hogy a legfontosabbról megfeledkeztél: el is kell jutni odáig. Csökönyösen csak Santiagot kutatva - amelyet persze innen nem láthatsz - észre sem vetted, hogy egyes helyeken négyszer-ötször is megfordultunk, csak más-más irányból. (...) Amikor az ember határozott cél felé tart - mondta Petrus - nagyon fontos, hogy az útnak is szenteljen figyelmet. Az út az, amely mindig megmutatja a célba érés legjobb módját, s útközben gazdagodunk."

"Itt, pontosan ezen a helyen gyilkolták meg a szeretetet - mondta az öreg parasztember, és egy kis remetelakra mutatott, amely a sziklák közé ékelődött. (...)

- És miért ölték meg a szeretetet? - kérdeztem, látva, hogy az öreg szívesen beszélgetne tovább. 

- Századokkal ezelőtt egy hercegnő, Aquitániai Felícia, aki megjárta Szent Jakab Útját, amikor visszatérőben volt Compostelából, úgy döntött, lemond mindenéről, és itt telepszik meg. Ő volt az igazi szeretet, mert minden javát szétosztotta a vidék szegényei között, és gondoskodott a betegekről."

"Minden alkalommal, mikor úgy érzed, hogy önmagadnak ártó gondolat fut át a fejeden - féltékenység, önsajnálat, szerelmi bánat, irigység, gyűlölet stb. - a következő módon járj el: Vájd a mutatóujjad körmét a hüvelykujjad körömágyába egészen addig, amíg erős fájdalmat érzel. Összpontosíts a fájdalomra: a testedben fizikailag is visszaverődik ugyanaz a szenvedés, amelyet a lelkedben érzel. Csak akkor enyhítsd a nyomást, amikor a gondolat már eltávozott a fejedből.

Ismételd meg annyiszor, ahányszor szükséges, akár egymás után is, egészen addig, amíg a gondolat el nem hagy. Minden alkalommal egyre ritkábban jelentkezik, majd teljesen eltűnik, mindaddig ne hagyd abba a gyakorlatot, amíg az ártó gondolat visszatér."

(...)

-Gondold végig, milyen kegyetlenséget követtél el ma magad ellen, és végezd el a gyakorlatot.

Semmi nem jutott az eszembe.

-Mindig ez történik. Csak olyankor tudunk nagylelkűnek lenni önmagunkkal, amikor szigorúnak kellene lennünk."

 "Ez a patak a múltban vad folyó lehetett, zúgva vájta a talajt, a föld mélyének titkait kutatva. Most már csak kis patak volt, amelyen gyalog is átgázolhattunk. De  a műve, az a hatalmas völgy, amelyet kivájt, megmaradt, s nekem óriási erőfeszítésembe került átvágni rajta. "Ebben az életben minden rövid ideig tart" - mondta pár órája Petrus. "

" Amikor együtt megtapasztaljuk az emésztő szeretetet, osztozunk a Teljességben. A Teljesség megmutatja minden embernek, ki is ő valójában: az okok és a következmények hatalmas szövedéke az egyes ember minden apró gesztusával, visszatükröződve a másik életében. Ma reggel a Teljesség eme arca még nagyon élő volt a lelkemben. Megértettelek nemcsak téged, hanem mindent, ami a világon létezik, tér- és időhatárok nélkül. Most a hatás már sokkal gyengébb, és legközelebb csak akkor tér vissza, ha az emésztő szeretet gyakorlatát végzem."

"Az egyik hegy tetején pár kecske legelészett. Az egyikük, a legvakmerőbb, a legmagasabb szikla keskeny párkányán állt, és én fel nem foghattam, hogyan mászott fel oda, s hogyan tud majd lejönni. Abban a pillanatban, amikor erre gondoltam, a kecske ugrott, és a szemem láttára láthatatlan pontokat érintve csatlakozott társaihoz. Körös-körül minden valami izgatott békét tükrözött, egy olyan világ békéjét, amelyben még sok növekedni- és alkotnivaló van, s amely tudja, hogy ehhez folytatni kell az utat, mindig tovább kell menni. Ugyanakkor - bár egy-egy nagy földrengés vagy egy gyilkos vihar azt az érzést keltette bennem, hogy a természet kegyetlen - megértettem, hogy ezek az út viszontagságai. A természet is utazik, a fényt keresi."

"- Mit hallgatsz? - kérdezte kis idő múlva.

- Semmit. A csöndet.

- Bárcsak olyan megvilágosodottak lennénk, hogy hallanánk a csöndet! De csak emberek vagyunk, és még a saját fecsegésünket sem halljuk meg.  (...) Minden meg van írva a zajokban. Az ember múltja, jelene, jövője. Az az ember, aki képtelen hallani, az nem hallja meg az élet tanácsait, amelyeket pedig minden pillanatban kapunk. Csak aki hallja a jelen zaját, az képes biztos döntést hozni."

" Ahol Te Isten arcát akarod látni, ott meglátod. És ha nem akarod látni, az a legkevésbé sem számít, feltéve, ha az, amit teszel, jó."

"Letérdeltem, és a Mester a pengével megérintette mindkét vállamat, s közben azt mondta:

"Oroszlánon és áspiskígyón jársz, 

megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt."

Abban a pillanatban, mikor ezt kimondta, eleredt az eső. Esett, és termékennyé  tette a földet, s ez a víz csak akkor tér vissza az égbe, ha már szárba szökkentette a magot, felnövesztette a fát, kibontotta a virágot. Egyre erősebben zuhogott, s én ott álltam felemelt arccal, először érezve Szent Jakab Útján az esti áldást. Eszembe jutottak az elhagyott mezők, és boldog voltam, hogy ezen az éjszakán csillapíthatják szomjukat. Eszembe jutottak Leon kövei, Navarra búzatáblái, Kasztília szárazsága, Rioja szőlőskertjei, hogy ma magukba szívhatják a vizet, amely patakokban hullik alá, magával hozva az égiek erejét. Eszembe jutott, hogy felállítottam a keresztet, s hogy a vihar biztosan újra ledönti, hogy egy másik zarándok megtanulhasson parancsolni és szolgálni. A vízesésre gondoltam, amely az esőtől most nyilván még féktelenebb, és Foncebadonra gondoltam, ahol újra termékennyé válik a föld. Arra a sok vízre gondoltam, amelyet számtalan kútból ittam, amelyek most feltöltődnek. Méltó voltam a kardomra, mert tudtam, mit kezdjek vele.

A Mester átnyújtotta nekem a pengét, és én megragadtam. Tekintetem a bárányt kereste, de az eltűnt. Ám ennek már nem volt jelentősége: hullott az égből az éltető víz, és fényesen megcsillant a kard pengéjén."