"Miért hasad meg a szívünk?

Titokhoz érkeztünk.
Vajon mitől hasad meg a szívünk?
Mit élünk át — nem a mellkasunkban, hanem a lelkünkben —, amikor azt mondjuk, hogy „fáj a szívünk”?

(...)

A szív betegségének számtalan élettani és lelki oka is lehet. De a pszichés ok, amitől leggyakrabban „megszakad” a szívünk, az a kis énke görcse, magánya, kétségbeesett önvédelme. A valódi érzelmek helyett csakis a heves emóciókat ismeri, a kizökkent indulatokat, a szenvedélyeket, a ,rátörő félelmeket, melyek kibillentik a természetes ritmusából. És mivel nemcsak Önmaga, vagyis a benne lakó isteni Énje, de a másik ember felé is le vannak zárva a határai: szétrobbantja az életadó szívét... Nem tudatosan persze... Csak szűk lett az élete. Beszorult. Elege lett magából. Görcsösen szorította belülről az ajtaját. Képtelen volt odaadni magát. Nem tudta se önmagát, se másokat szeretni. Szívét börtönként élte meg... Ki akart törni belőle...

Szeretni akart... Azt akarta, hogy szeressék... és ezért fölrobbantotta szívének falait... Nem tudta, persze, hogy ebbe bele is halhat... Az utolsó pillanatban döbbent rá, amikor már késő volt... „Úristen! Én csak szeretni akartam, s ez most az életembe került!"...

 

 

(...)

Akinek „megszakad a szíve”, hősi halált hal. Igen! Az ilyen szívhalál: hősi halál. A kis énke föláldozza magát valami többért. Nem tudja, mit tesz, de megteszi... A szívért folytatott küzdelemben meghozza a nagy áldozatot: önmagát áldozza föl. Az Evangélium tragikus története játszódik le ilyenkor a szívünkben... kicsiben persze, egészen kicsiben, és öntudatlanul: egy ember föláldozza magát Istenért... Ez a dráma itt játszódik le, a szívben.

 
Élem az életedet

(...)

Nincs magánsors – egymás sorsát is éljük.

Itt aztán fölmerül egy hatalmas kérdés, amit egyelőre nem tudok megválaszolni – ez pedig a hűség kérdése. Hogy ki az, akihez hűnek kell lennünk? Hogy ebben a rohanó életfolyamban, amelybe csecsemőként csöppentünk bele, és öregként csapódunk majd a partra valahol, miközben mellettünk sodródó társaink előbb-utóbb lemaradnak, elmerülnek és elúsznak – ebben a szüntelen áradásban, ahol eltűnnek a régiek és új szereplőket hoz elénk az élet, hogy megismerjük, megszeressük és elfelejtsük őket...

szóval hol van itt a hűség?!

Hol?!

Valaki elmegy melletted az utcán, köszön, és meg sem ismered, hogy valaha a szerelmed volt.

Hová tűnik a szerelem?

Hová lett az a boldog, csókra-harapásra ingerlő anyai szeretet, amivel a meztelen kisbabádat szorítottad valaha a melledhez?!

Megcsókoltad a pucér kis fenekét, s azt mondtad: „Husikám!” Hová lett húsz, harminc, ötven év után? Ki ez a „fiad"-nak nevezett gondterhelt pasas, akire néha úgy is tudsz nézni, bíráló szemmel, mint egy idegenre?

Hová merült el benne (és benned!) az ártatlan baba emléke, akit szerettél?

Van-e az örökös átváltozások világában valami állandóság? Ez a kérdések kérdése – talán egyszer, egy ihletett órában megkapom rá a választ.

Magamtól nem tudom.

Mert a legfontosabb dolgokra nem magunktól jövünk rá – azt megsúgják.

Semmit sem magunktól tudunk, pedig bennünk van, de hogy felszínre jöjjön, kellenek hozzá a többiek: a tanító, a mester, az apa, az anya, a környezet. És persze mindaz az inspiráció, amelynek forrásáról nem tudunk, mert láthatatlan.

Az angyaloknak is súgni kell."

Tartalom