Testvértelen szád meztelen 
remegni kezd és tiszta 
fénnyel ragyog fel melleden 
az ismeretlen stigma, 
bordáid közt a drága jel, 
mely örök sebet éget 
és többé sose tűnik el, 
csak mélyebb lesz a mély seb.
Csak mélyül és be nem heged, 
örök halállal árnyal, 
s te fölállsz: növő szél vezet 
a megnyílt éjszakában. 
Átlépve házad küszöbét 
útnak eredsz a csöndbe, 
nem tudva merre és miért, 
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e? 
Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott 
kivert tanyák és félszerek 
gazdátlan foltja villog, 
és küldenek, hogy vándorolj, 
bár buknál végre holtan 
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal. 
De ekkor szűk ösvényre érsz 
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és 
némán előtted áll az, 
kiért elhagytad mindened, 
száműzetésbe mentél, 
mert sorsodat ki fejtse meg, 
ki az, ha ő se testvér? 
Megállsz előtte, meztelen 
sebed kitárva, melyet 
a messzeségből melleden 
nehéz hatalma ejtett. 
És vársz, mint fáradt katonák, 
hisz nincs már senkid itten. 
Ő visszanéz az esten át, 
csak néz, és meg sem ismer.