Tomán Edina írónő megtisztelt, és az "Együtt" című versemet választotta "Szívtangó" című könyvének egy fejezetéhez.

Íme a részlet:



„Szívemet kitépted helyéről
És elültetted magadban

Néha hiányzik de
Ha fáj, ott fájnak együtt, s
Ha boldog, átöleli a
Tiédet.”

Jakos Kata


I.


2003 kora tavasza volt. Hivatalosan és elméletileg első egyetemi szigorlatomra készültem. Gyakorlatilag és nem hivatalosan viszont a nap nagy részében szélesen szárnyat bontva repültem.
Szálltam, suhantam, szárnyaltam, mindegy volt, csak ne a földön kelljen lennem, ne a kötelességeknek kelljen élnem. Hallgattam is naphosszat, hogy miért nem a jövőmmel foglalkozom az állandó álmodozás helyett. Erre én mindig ugyanazt válaszoltam; azért, mert nekem nincs jövőm.
Szerettem futni. Szenvedélyesen szerettem legyőzni a távolságokat, amelyek minden másnál nagyobb kihívást jelentettek számomra. Futottam árnyas erdőben, napfényes réten, aszfalton, földúton, futottam hegyeken, dombokon, folyóparton. Futottam tíz, tizenöt, húsz kilométert. Futottam télen és nyáron, ősszel és tavasszal. Futottam örömömben és futottam bánatomban. Futottam a boldogságért és futottam a szomorúság elől. Futottam a kihívásért és futottam szenvedélyből. Futottam reggel, és futottam este, esőben és szélben, hőségben és a talpam alatt ropogó hóban. Azt hiszem, a futás volt az egyetlen stabil és örömteli pont életemben. Amitől mindig többet kaptam, mint amit érte adnom kellett. Futottam azért, mert éppen esett az eső. És futottam azért is, mert nem. Futottam, ha korán felkeltem, és akkor is, ha már forrón égetett a nap. Futottam azért, mert ilyenkor érezhettem a szél intenzív simogatását. Futottam, futottam és futottam. Mert én a futásba voltam szerelmes.
A futás mellett volt egy másik rajongással szeretett tevékenységem, a tánc. A futással ellentétben viszont a tánc nem lehetett szerves részem, mert nem volt jelen mindennapjaimban. Számomra a tánc nem azt jelentette, hogy elmegyek egy szórakozóhelyre és bulizok. Nem is azt, hogy a tánciskolában hétről hétre elsajátítunk egy koreográfiát, amit aztán szerencsés esetben előadunk egy fellépés keretein belül. A tánc ennél több volt. És mégis kevesebb. Szórakozóhelyre nem is jártam, nem érdekelt a tömegben való elvegyülés, és a sűrű cigarettafüstben való tolongás. A tánciskola sem viszonozta kellőképpen a tánc iránti érzelmeimet.
Valamikor március végén, egyetemi évfolyamtársam ismerősén keresztül értesültem egy hírről, ami azonnal felkeltette érdeklődésemet. Az illető Budapest egyik legnevesebb szórakozóhelyén, a népligeti e-klubban dolgozott mellékállásban portásként. És információi szerint színpadi táncosokat kerestek. Gondolkodás nélkül eldöntöttem, hogy ott a helyem. Néhány nappal később egy válogatást szerveztek a klubban. Érdeklődésemre annyit mondtak a telefonban, hogy egy neves dj keres két táncost hamarosan induló országos turnéjához. Nagyon akartam, hogy sikerüljön. És végül engem választottak. Pedig soha azelőtt nem táncoltam még emberek előtt. Alkalmas ruhám sem volt, csak kölcsön kaptam. De engem választottak.

II.

És eljött április második hétvégéje. A nap, ami után más lett minden, mint ami előtte volt. Visszagondolva, előtte minden valószerűtlen volt. Más volt a levegő is, ami tüdőmbe áramlott és más volt az ég színe. S egész más volt a valóság. Ez volt a nap, ami után végérvényesen és visszafordíthatatlanul kifordult magából a világ.
A népligeti klubnál volt a találkozó a dj-vel, a sofőrrel, és a másik táncossal. Este kilencre kellett odaérni, én viszont nyolc után már a metró aluljáróból sétáltam felfelé. Sötétedett, különösen a liget magas fáinak sűrű lombja alatt, de a klub fényei megvilágították a környéket. Leültem egy lépcsőre, s végiggondoltam, mi fog ma este történni. A lemezbemutató turné első helyszíne Tatabánya, ahol egy szórakozóhelyen táncolni fogok, egy másik lánnyal együtt, több száz ember előtt. Több tucat videót végignéztem az interneten hasonló jellegű táncosokról, és mindig irigykedve figyeltem a színpad gyönyörű főszereplőit, akik erotikus kisugárzásukkal, mozgásukkal megmagyarázhatatlan módon hatásuk alá kerítettek. De azt hiszem, nem csak engem. És ma én is ez lehetek. Ma én is gyönyörű lehetek, és gyönyörködtethetek. Ez volt a vágyam. Ha csupán egyetlen alkalomra is, de szerettem volna átélni azt, amit ezek a táncosok átélnek, ott a magasban, a színpadon, a színes lámpák vakító fényében. Szerettem volna elvarázsolni az embereket, szerettem volna megmutatni, hogy szép vagyok. És szerettem volna én is a hatásom alá vonni az embereket. Látni szemükben azt a csillogást, ami az én szememben ég, amikor elbűvölve bámulom a színpad fényei között vonagló gyönyörű testeket. Nem érdekelt, hogy mindez csupán káprázat, nem érdekeltek a vádak, amelyekkel szembesítve leszek, sem a csalfa látszat és a hamis szépség. Nem érdekelt, hogy az éjszaka nem több, mint illúzió, egy olyan világ, ami talán nem is létezik. Csak addig, amíg fel nem kel a nap és első sugarai fel nem itatják a fűszálak tetején megpihenő hűs éjszakai harmatcseppeket. Amint az éjszaka sötét porai eloszlanak, elszáll az illúzió, a hamis vágyak és a képzelt szerelmek. Nem érdekelt, hogy vágyamat a hamis és nem is létező vizuális világ iránti csodálat táplálja. Nem érdekelt. Mert hamarosan úgyis meg fogok halni. Talán holnap. De akkor is boldog leszek, mert néhány órára átélhettem ennek a nem létező világnak a nem létező örömeit.
Gondolatmenetemből egy éppen a lépcső felé bekanyarodó autó fénye hozott vissza a valóságba. Egy testes, bicegő férfi szállt ki belőle, és a klub hátsó bejárata felé vette az irányt. Erre gyorsan vállamra vettem a mellettem pihenő súlyos sporttáskát, és odaszaladtam hozzá.
Ő volt a sofőr. Kellemesen elbeszélgettünk. Kitűnő humorú, kedves férfi volt, látta rajtam, hogy izgatott vagyok, ezért próbálta oldani a bennem lévő feszültséget. Hamarosan megérkezett a másik táncos. Emlékeztem rá a válogatásról. Közvetlen volt és kedves, ahogy odajött hozzám és bemutatkozott. Azonban cseppet sem láttam őt szépnek. Inkább közönségesnek. Pont olyan volt, amilyennek és soha nem szeretném, hogy engem lássanak. „Nem volt szép, pillantása mögött üresség tátongott. Inkább dekoratív volt. És mű. Haja festett volt, vastag smink fedte el valódi arcát, testét pedig különböző helyeken tarkították igénytelenül elkészített tetoválások és karikák. A lány már nem volt kezdő, évek óta táncolt, a sok éjszakázás látszódott is az arcán. Pedig fiatalabb volt nálam.” Kilenc óra magasságában beültünk az autóba, mert igen hűvös volt. Beszélgettünk, vagyis próbáltak velem beszélgetni, de az én gondolataim már teljesen máshol jártak. Kíváncsi voltam a turné főszereplőjére, vártam, hogy meglássam, kire is várunk, ki az az ismert dj, akinek neve ismerősen csengett ugyan, de nem igazán voltam informált az éjszakai életet illetően. Hirtelen kinyílt az első ajtó, és akkor beszállt ő.
Létezik az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az övével, azonnal tudjuk; ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa? Behunyom a szemem, visszagondolok erre a pillanatra, és emlékezem. Arra, ami ekkor történt. Mi hatalmasodott el rajtam? Mi okozta az érzést, ami egyetlen pillanat alatt beleköltözött elmémbe, s végérvényesen felkavarta addig józannak vélt működését? Talán az ösztön. Talán a viszonzás csodálatos érzékelése. Mert pontosan úgy nézett rám, akkor, először, mint ahogyan szerettem volna, hogy rám nézzen. Ahogyan csak az néz a másikra, aki pontosan azt éli át, amit akkor, azokban a pillanatokban én is átéltem. Tehát ő is érezte, ő is átélte, őrajta is elhatalmasodott, és az ő elméje is felkavarodott a pillanat varázsában. Vajon ő is azt kérdezte magától; ő az? Vajon az ő ösztönei is vérre menő harcot vívtak elméjével, tudatával, testével, lelkével? Vajon ő tudta akkor azt, hogy az ösztön ellen nem lehet győzni? Hogy az ösztön ellen tehetetlenek vagyunk? Valószínűleg nem tudta. Mint ahogyan én sem. Akkor még nem tudtuk.
Elindultunk az autóval. „Ő csendben hallgatott, hozzám hasonlóan, de többször hátrafordult és rám nézett. A szemembe. Szemüveget viselt, furcsa szemei az üveg alatt is csillogtak a félhomályban” Az első percek. Megismerkedésünk percei. Ekkor értettem meg, mit jelent egyetlen pillanat alatt elmerülni a szenvedélyben, hirtelen és felkészületlenül, mint amikor gyanútlanul zuhanunk a sebes áramlatú és végtelen mélységű folyóvíz súlyos hullámai közé. Mentőöv nélkül. Alattunk a végtelen víztömeg, mi pedig tehetetlenül vergődünk sodró áramlatában. Nincs esélyünk. Az ösztön és a szenvedély ellen tehetetlenek vagyunk. Nem véletlen, hogy ez a két erő irányítja a világot; az egyik pillanatban elpusztít, majd a világ tetejére emel mindent és mindenkit, aki útjába került. Akit még nem csapott az ösztön erős karja a falhoz, súlyos sérüléseket okozva, arra nem hatott a mindent elpusztító szenvedély. Aki nem élte át egyetlen pillanat alatt a szomjúságot és a megcsömörlést, a kínzó vágyakozást és a csodálatos beteljesülést, arra nem hatott még a kegyetlen, mégis vágyott ösztön.
Csodálatos volt ez az éjszaka. A világ tetején táncoltam. És az élet megajándékozott egy új érzéssel, a szenvedéllyel. Aki pedig szenvedélyből táncol, az táncol igazán. Ezen az éjszakán szerettem. Szerettem táncolni, és szerettem a zenét. Szerettem a színes fények vibrálását, és szerettem mindent, ami körülvett. Szerettem az életet. És szerettem őt.
Ez az éjszaka nem a szavakról szólt. Szólt helyette a mozdulatokról és a pillantásokról. Az én mozdulataimról és az ő pillantásairól. Nem sok szó hagyta el szánkat, amelyeknek értelme is lett volna, de ez nem is számított. Szavak nélkül is tudtuk; valami ekkor elkezdődött. Valami, aminek szerettem volna, hogy soha de soha ne legyen vége.

III.

Persze, mint minden éjszaka, ez is véget ért. Mint minden illúzió, amit a tökéllyel ruházunk fel, ez is szertefoszlott, a hajnali napsugarak nyelték el. Attól fogva, hogy a Nyugati pályaudvarnál kiszálltam az autójából, egyetlen dolgot vártam. Azt, hogy ismét szombat legyen. Mert ha szombat, akkor innentől kezdve tánc. Ha pedig tánc, akkor őt is láthatom. Ha pedig őt is láthatom, akkor a vágyakozás feszült érzése feloldódik, mint a hajnali harmatcseppek a pókhálóról.
Reméltem, hogy a másnap jobb lesz. Reméltem, hogy a vulkán, ami kitört bennem, csendesen elszunnyad, örökre. Szerettem volna ennek a vulkánnak létezését is feledni, de nem hagyta. Nem csillapodott, nem szunnyadt el nyugalmat adva.
Találkozásunk másnapján felhívott. Fogalmam sem volt, honnan tudta meg a telefonszámomat, de ez nem is számított. Egyetlen dolog számított, méghozzá az, hogy nyilvánvalóan nem hívott volna fel, ha nem hagytam volna benne nyomot. Végtelenül esetlen beszélgetés volt, mert az izgatottságtól minden egyes szónak örültem, amit ki tudtam préselni a számon. Ezek után azonban végképp elveszettnek éreztem magam. Mert hiszen el is vesztem. Napjaim nagy része azzal telt, hogy kétségbeesetten próbáltam megtalálni elveszett önmagamat. Azt a lányt, aki néhány nappal ezelőtt még én voltam. Aki életvidáman, az értelmetlennek tűnő feszültség nélkül élte napjait. Ehelyett most folyton folyvást szomjaztam, és akkor sem éreztem volna szomjam kielégítettnek, ha egész álló nap csak ittam volna. Létezik az, hogy valósággal belecsömörlünk, de még mindig szomjazunk, és csak öntenénk magunkba a finom, édes nedűt?

IV.

Ettől kezdve minden hétvégén találkoztunk, minden szombat éjszakát együtt töltöttünk, majdnem minden nap beszéltünk telefonon. Egyre többet tudtunk meg egymásról, de ez valahogy egyre kevesebb volt. Mert mind többet akartam. Türelmetlen voltam és elégedetlen. Ordítani akartam a fájdalomtól és a világba akartam kiáltani, hogy szerelmes vagyok.
Vágyakoztam én már életemben sok mindenre. Vágytam egy pohár jeges limonádéra a tikkasztó napsütésben, vágytam már méregzöld kristálygyűrűt az ujjamra húzni, vagy a tavaszi nap átölelő melegét és az első hóvirág születését a fagyos téli földből. Vágytam én már sok mindenre. De rá kellett jönnöm, nincs annál erősebb vágy, mint amikor a másik közelségére vágyunk. Amikor úgy vágyunk a másik közelségére, hogy az nem lehet mellettünk, amikor vágyakozásunk kielégíthetetlen, vágyunk tárgya elérhetetlen. Ettől kezdve elindul az ördögi kör, a gyötrő láncreakció, amiből képtelenség kiszállni, hiszen az ösztön a mozgatórugója. Elindul a játék, az a kínzó játék, amit férfi és nő ösztönösen játszik egymással. A játék, amely során nem is a másik testét kívánod, hanem a lényét. Minden porcikáddal kívánod a látványát, ami talán messze van a tökéletestől, de számodra a mindent jelenti. Kívánod a hangját, aminek érzékelésére a körülötted zajló világban megáll az idő, és a te saját hangod is átváltozik. Idegen lesz, olyan, mintha nem is te volnál. Pedig ez a hang vagy csak te igazán. Mert minden, ami eddig volt, megszűnt létezni. Minden, ami eddig volt, a föld nyelte el. Minden, ami eddig szépnek tűnt, elveszítette szépségét. És értetlenül állsz ebben az idegen világban, mert egyszerűen nem találod a helyedet. Nélküle nem találod a helyedet. Mert a te helyed ott van, mellette.
Napról napra, hétről hétre úgy éreztem, valami szétárad bennem, ott legbelül, valami lágyan és melegen, finoman és érzékien átveszi az irányítást testem felett. És ez a valami egyre elviselhetetlenebbé tette azt a tényt, hogy csak úgy létezzünk a világban, távol egymástól. Ez a valami nem pusztán a nő vágya volt a férfi után. Hanem az életem mélyéből egyetlen pillanat alatt feltörő szerelem.

V.

Beszélgetéseink mindennapjaink részévé váltak. Annak ellenére, hogy ezek a beszélgetések nagyrészt telefonon zajlottak, mégis rengeteget adtak.
„Mindennap felhívott, minden egyes nap volt néhány perc, amikor elhagyhattam ezt az üres világot. Megnyíltam előtte, odaadtam magam szavakkal, kimondott gondolatokkal. Ő pedig befogadta, magáévá tette. Én is ittam magamba gondolatait. Olyan volt, mintha beszélgetéseink fizikai együttlétek lettek volna. Mindegy volt, hogy testtel vagy lélekkel. Neki a lelkem kellett. És ez különleges volt ebben a hazug, testiségre épülő, kitárulkozó világban. Ő tudta azt, hogy pusztán a test nem tarthat össze két embert. Ahhoz több kell. Valami egész különleges. Mialatt vele beszélgettem, máshol voltam. Más voltam én is, más a hangom, és más volt a világ. Szabad voltam, egész és értékes. Vágyakozó.”
Eszméletlen fájdalom volt lassan, fokozatosan kitisztuló fejjel rájönni, hogy együtt él valakivel. Soha nem mondta ki, de utalásokból rájöttem, éreztem, hogy mi a fő gátja annak, hogy gyakrabban találkozhassunk. Volt egy csodaszép kislánya, akinek fényképét mindig magánál hordta, s az én szívem majd’ megszakadt, amikor azt a képet láttam. Mert irigy voltam. Féltékeny. Egy ártatlan, gyönyörű, szőke kis tündérre. A kislánynak pedig természetesen volt egy édesanyja. Ezeket a dolgokat próbáltam tudatom mélyébe süllyeszteni, ami persze lehetetlen volt. Próbáltam az együtt töltött óráknak örülni, de az én fejemben mindig a nélküle töltött idő járt. Akkor is, ha velem volt. Még meg sem érkezett, amikor már arra gondoltam, hogy elmegy. És ez felőrölt. Életemet a várakozás töltötte ki, ami a vágyakozással együtt kegyetlen dolgokat művelt velem. De ez sem érdekelt. Mert a vele töltött idő, ugyan, rettentő kevés volt, mégis nagyobb örömet tudott adni, mint bármi más. Ezért vártam. Csak vártam. Magam sem tudom, mire, de vártam. Vártam a másnapokat. Hátha enyhülést hoznak. Vártam az idő múlását. Hátha megoldást tartogat. És vártam, hogy hozzám érjen.

VI.

Egyre gyakrabban előfordult, hogy vasárnap hajnalban, munka után hazavitt autójával. Egy júniusi hajnalon is szokás szerint az autójában ültem, s ő csendes volt, szokatlanul csendes. Szerettem ezeket a hajnalokat. Nyár volt, ezért épp csak annyira volt hűvös, hogy a levegő kellemesen borzongatta tánctól nedvessé vált bőrömet. Az utak üresek, a levegő kristálytiszta és hűs illatú volt. Csak mi voltunk; ő és én. Én és ő. És az ablakon beáramló hűs szellő édes hangja. Az éjszaka folyamán a tánccal kiizzadtam magamból mindent, aminek nem volt keresnivalója bennem, mindent, ami téves útra vihette gondolataimat. Olyan érzés volt, mint futás után; minden szépséges és tiszta. Minden valószerű és új értelmet nyer. Tökéletesen tiszta fejjel tekintettem a világra, az új, éppen ébredező napra. És őrá. Fáradt voltam, de amikor kettesben maradtunk az autóban, ez a fáradtság nyomtalanul eltűnt. Elnyelte a föld. Vagy a hajnali ködből előtűnő nap csiklandozó sugarai. A fáradtság helyébe egyre gyakrabban valami egészen más érzés lépett. Egy eddig ismeretlen, belülről mardosó, mégis mézédes érzés.
Hirtelen lassított az autó. És megálltunk. Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett, szótlanul és mozdulatlanul. Bámultunk magunk előtt, kifelé a világra. Istenem, de csodaszép volt az a világ, amit akkor láttam a szélvédőn át. Szépséges volt és hívogató. De semmi pénzért ki nem szálltam volna az autóból. Mert akkor és ott nem volt a világnak olyan helye, ahol nekem jobb lett volna, mint őmellette.
Nyújtotta a perceket hallgatásával, oly nagyon nyújtotta, hogy az volt az érzésem, megállt az idő. És az idővel együtt mi is megálltunk. Megálltak gondolataink, mozdulataink, megállt az autó, és valahogy semmi nem mozdult körülöttünk. Mozdulatlanná váltak a fák, s a hosszú fűszálak sem táncoltak a szél lágy dallamú zenéjére. Egyetlen dolog tűnt ki a mozdulatlanság csendjéből, s ez nem más, mint a szívem. Hangos dübörgése törte meg a liliomszínű csöndet, táncolt ott benn, mélyen a mellkasomban. Örömtáncot lejtett, a szerelem táncát, a szerelem szenvedélyes táncát járta szívem mellkasomban. Szívtangó. Nincs is ennél felemelőbb, mint amikor az ember lánya érzi mellkasában a tangó szenvedélyes, vérvörös ritmusát.
Át akartam ölelni, és úgy nézni tovább a világot a szélvédőn át. Csak egy ölelésre vágytam. Mert fojtogatott az érzés, hogy ott van mellettem, mégsem érezhetem. Nem akartam én többet. Ennyi is elég lett volna. De talán azért nem ölelt meg, azért nem ért hozzám, mert ő tudta, akkor megszűnne a varázs. Érezte egyáltalán, hogy mennyire vágyom rá? Létezik az, hogy érintése nélkül gyönyört éljek át? Tánc. Ez a tánc misztériuma. Benne van a pillantásokban. És a kimondott gondolatokban. Létezik az, hogy a legnagyobb gyönyör nem is maga a szexuális együttlét, hanem az azt megelőző és a közben átélhető vágyakozás?
Még mindig maga elé bámult. De megváltozott a tekintete. És annak, amit akkor a szemében láttam, már semmi köze nem volt az átlagos gondolatokhoz, az átlagos szerelmekhez, az átlagos érzésekhez. Éreztem ujjainak érintését a bőrömön. Meztelen combomon haladtak lassan, annyira lassan, hogy nehezebb volt elviselni, mintha éles kővel hasítanák fel bőrömet, végighúzva szöveteim közt, lassan, szenvedéllyel, vércseppekkel a nyomában. Fájdalom volt, a legédesebb fájdalom. Ez volna az öntudat tudatos elvesztése? Aminek állapotában a fájdalom gyönyörré változik. És a gyönyör fájdalommá. Megismertette velem a fájdalom szépségét. A szépség fájdalmát. Elvesztettem a kapcsolatot a világgal, semmi más nem létezett már, csak az ő keze. A kéz, ami gyengéden, finoman vándorolt combom különböző tájain. Csak az érintése létezett a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére.
És megkérdezte, halk, érzéki, alig hallható hangon:
-    Most mire gondolsz?
Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt vagy, és nem csak itt vagy, de hozzám érsz, érinted vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezeddel! Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, te örökre a testemet érintenéd, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. Arra gondolok, hogy szeretlek. És a világba akarom ordítani, hogy mindenki hallja, szeretlek. Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését hetekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással, táncoljuk a vágy mozdulatait, beszéljük a vágy szavait. Táncolni akarok még, mert a szívem is táncol. És ez jó érzés.
De az idő nem állt meg. Mint minden pillanat, ez is véget ért. Ő pedig elment. Megint elment. Én pedig ott maradtam. Hiánya fájt, rettentően fájt. Nem kiáltottam a világba, hogy szeretem és nem fejeztük be a táncot…

(Tomán Edina: Szívtangó - részlet)

Tartalom