Veronika meg akar halni

"- Mi az, hogy bolond? - makacskodott Veronika.

- Kérdezze meg holnap az orvostól.
(...)

Veronika visszament a helyére, és megvárta, amíg az ápolónő újra belemerül az olvasásba. Mit is jelent az, hogy bolond? Fogalma sem volt róla, mert az emberek összevissza használták ezt a szót. Például bizonyos sportolókról azt mondták, hogy őrült, mert meg akar dönteni egy rekordot. És a művészek is őrültek, mert állandó bizonytalanságban élnek, soha nem tudják, mit hoz a holnap, és egyáltalán nem olyanok, mint a "normális" emberek. Másrészt Veronika rengeteg embert látott, akik télen hiányos öltözetben Ljubljana utcáin sétáltak, a világ végéről prédikáltak, vagy ócska rongyokkal és papírzacskókkal telepakolt bevásárlókocsit toltak a szupermarketekben. (...) Mi az, hogy bolond? Talán jobb lenne, ha maguktól az érintettektől kérdezné meg. (...)

- Nem tudom, mi az, hogy bolond - suttogta Veronika. - De én nem vagyok az. (...)

- Bolond az, aki a saját világában él. Mint a skizofrének, a pszichopaták vagy a mániákusok. Vagyis, akik különböznek a többiektől.

- Mint Te?

- Másrészt - folytatta Zedka, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést - bizonyára hallottál Einsteinről, aki azt állította, hogy nincsen se tér, se idő, kizárólag a kettő egysége létezik. Vagy Kolumbuszról, aki ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy a tenger végén nem feneketlen szakadék van, hanem egy másik kontinens. (...) Vagy a Beatlesről, akik teljesen újfajta zenét játszottak és úgy öltözködtek, mintha nem is a saját korukban éltek volna. Ők mindannyian - és rajtuk kívül még emberek ezrei - szintén a saját világukban éltek. (...)

Egyszer láttam egy nőt, aki üveges tekintettel, mélyen kivágott vörös ruhában sétálgatott Ljubljana utcáin -, amikor a hőmérő mínusz öt fokot mutatott. Azt hittem, részeg, és odamentem, hogy segítsek neki de nem fogadta el a kabátomat.

- Az ő világában talán éppen nyár volt, s talán forró volt a teste a vágytól valaki iránt, aki rá várt. S ha ez az ember csak az ő képzeletében létezik, akkor is joga van hozzá, hogy úgy éljen és úgy haljon meg, ahogy akar - nem goldolod?"

"Veronika egy pillanatra abbahagyta a játékot, és kinézett az udvarra. Látta Marit, látta, hogy csak egy könnyű kabát van rajta a hideg éjszakában. Meg akar halni?

"Nem. Aki meg akart halni, az én voltam."

Visszaült a zongorához. Élete utolsó napjaiban végre beteljesült az álma: szívvel-lélekkel játszhat, annyit, amennyit csak akar, és akkor, amikor csak akar. Nem baj, hogy a közönsége csak egy skizofrén fiú: úgy tűnik, érti a zenét. És semmi más nem számít."

"Én például újra tudok örülni a napnak, a hegyeknek, a problémáknak...    (....) Bárcsak újra láthatnám Ljubljana kis főterét! És szeretnék újra gyűlölni és szeretni, szomorkodni és bosszankodni, szeretném újra érezni ezeket a jelentéktelen és ostoba apróságokat, amelyek ugyan szürke hétköznapjaink részét képezik, de hozzátartoznak az életünkhöz, sőt, kedvet csinálnak hozzá. Ha mégegyszer kijuthatnék innen, most már megengedném magamnak, hogy kicsit őrült legyek, hiszen tulajdonképpen mindenki az - de a leginkább azok, akik nem tudják magukról, hogy őrültek, mert csak gépiesen ismételgetik a teendőiket, amit mások írnak elő nekik."

"És mi van azokkal a napokkal, amelyeket folyamatos halálfélelemben fog tölteni szegény lány? (...) Legalább minden újabb napot csodaként él meg. Hiszen valóban minden nap csoda, ha belegondolunk, mennyi minden történhet velünk törékeny kis életünkben."