Joanne Harris

"Minden szobában külön gyertyát gyújtottunk, aranyat, vöröset, fehéret és narancsszínűt. A füstölőimet, ha lehet, magam gyártom, de válság esetén beérjük a készen vásárolt pálcikákkal is - levendula-, cédrus- és citromfűillatúak. Mindkettőnknek gyertya volt a fél kezünkben,  Anouk a játék trombitáját fújta, én pedig fémkanalat zörgettem egy régi nyeles serpenyőben; tíz percen keresztül így trappoltunk fel s alá a szobákban, énekelve és kiabálva, ahogy csak a torkunkon kifért - Kifelé! Kifelé! Kifelé! -, amíg bele nem remegtek a falak, és a felháborodott kísértetek el nem menekültek, leheletnyi megpörzsölt szagot és jó csomó levált vakolatot hagyva maguk mögött. Nézzünk csak  a repedezett, megfeketedett festék, az elhagyott tárgyak szomorúsága mögé, és fedezzük fel a halovány körvonalakat, mintha a kezünkben majdnem leégett csillagszóró hunyorogna - emitt arany festékkel kápráztat egy fal, amott kissé kopottas, de diadalmas narancssárgában felizzó karosszék, és mintha hirtelen lángot vetne a régi ponyvaernyő is, ahogy a rárakódott mocsok rétegei alól félig elrejtett színek siklanak elő. Kifelé! Kifelé! Kifelé! Anouk és Papucs dobogott a lábával, és énekelt, és a halovány képek mintha megélénkültek volna - a piros, támlátlan szék a linóleummal borított pult mellett, a bejárati ajtóra aggatott csengősor. Tudtam én, hogy ez csak játék; műragyogás, hogy megnyugtasson egy ijedt gyereket. Munkára, kemény munkára lesz szükség, amíg e kép elemei valóságossá válnak. És mégis, ez idő szerint elegendő a tudat, hogy nemcsak mi köszöntjük a házat, de a ház is szívesen fogad bennünket. Só és kenyér a küszöbön, hogy megengeszteljük a házban élő isteneket, és szantálfa a párnánkra, hogy megédesítse az álmunk."

(Csokoládé)


"Ebben a művészetben örömömet lelem. A főzésben különben is van valami varázslat... (...) Engem részben az egész műveletsor múlandósága bűvölt el; mennyi szeretetteljes előkészület, mennyi művészi tudás és tapasztalat szorul egy pillanatokig tartó élvezetbe, amelyet a maga teljességében mindig csak kevesek méltányolnak. "

(Csokoládé)


"Anyám sajnálta az időt az efféle tájékozódási pontoktól. Őt belső térképek vezérelték, számára minden hely egyforma volt. Már akkor is különböztünk egymástól. Nem mondom, amire lehetett, megtanított: hogyan lássak bele a dolgokba és az emberekbe, hogyan érezzem meg a gondolataikat, a vágyaikat."

(Csokoládé)


"Mégis volt benne valami, ami ismerősnek tűnt. És a mosolya úgy ragyogott, mint a Champs-Élysées karácsonyeste, és ettől különlegessé vált, de csak egy pillanatra, mert a káprázatos mosoly eltűnt, és a zavarnak adta át a helyét, mikor rájött, hogy tévedett. (...)

- Annie folyton magát emlegeti.

A színei ennek hallatán úgy gyulladtak fel, mint egy karácsonyfáé, és kezdtem megérteni, hogy Vianne mit lát egy olyan férfiben, mint Roux."

(Csokoládécipő)


 "A varázslatnak súlyos ára van. Sokáig tartott, míg ezt megértettem - csak Lansquenet, Les Laveuses után történt, de most már kristálytisztán látom, ahogy az utazásaink következményei terjednek körülöttünk, mint vízbe dobott kő nyomán a hullámok.

Itt van például az anyám, aki bőkezűen osztogatta az ajándékait, jó szerencsét és jóakaratot adott, miközben a rák úgy nőtt benne, mint egy letéti számlán a pénz, amiről még csak fogalma sem volt. A világegyetem kiegyenlíti a könyvelést. Mindenért fizetni kell, még egy varázsigéért, egy talizmánért, egy homokba rajzolt körért is. Teljes árat. Vérrel.

A világegyetemben ugyanis szimmetria van."

(Csokoládécipő)

Tartalom